STACCATO

 És íme,  eljön ismét az évad, körmeit élesíti a zsűri, hangját köszörüli az énekes… indul a Megasztár, érkezik az X-Faktor, én meg aggódhatok, hogy azok akiknek szurkolok, hogy valamire is jussanak a zenei életben, ne vérezzenek el a média húsdarálójában.

 Híreket olvasok, produkciókat hallgatok. A Zene.hu hasábjain sorra érdekes előadókat ismerek meg, zenekarokat, vokalistákat csodálok. Egy online karaoke oldalon előbukkannak a semmiből képzett hangú énekesek, színes előadók, valamint sok olyan ember, aki azért énekel ott fent, hogy megtudja, hányadán is áll önmagával… vagy mert szeret énekelni… vagy csak úgy, polgárpukkasztásként teszi, felvállalva humort, kritikát. De abban legalább van önkritika.

Fórumokon leskelődöm, versenyt figyelek kívülállóként, és azon kapom magam, hogy erős a gyanú bennem: valami fertőző betegségben szenved az emberiség. Bizonyára megnevezték már ezt a „vírust” ami fertőz a médián keresztül, de valahogy még nem akadtam rá, saját kifejezést pedig nehéz találni erre.

 Valahol a Való Világ idejében kezdett fertőzni, amikor becsenték a hétköznapi embereket a tévénkbe. Sztárokat faragtak egyszerű kis huszárokból, akiknek az volt a dolguk, hogy átformálják az emberi normákat, az addigi etikai kódexet letöröljék a színről, és behozzák az újhullámú „vállald fel önmagad, és ne hagyd magad betörni” amerikai stílusú értékrendet az addig konzervatívnak nevezhető népi viselkedéskultúránkba. De az sem kizárt, hogy nem ott, hanem a tampon reklámokkal kezdődött el minden… ki tudja ma már?

 De ha Való Világnál tartunk, vagy a Big Brothernél (melynek jelentésbeli mivoltában nem sokan húztak párhuzamot Orwell legendás könyvével-tán hiba volt), nos, a végeredmény igazolta önmagát, az őrület valóban bekövetkezik, ha egy őrült világ terméke vagy…Lásd: B.B. Évi- akinek a teljes nevét a mai napig nem sikerült megjegyeznem.

 Aztán ezt követte a Megasztár, az újhullámú tehetségkutató, ami szintén igyekezett eltörölni minden törvényt, ami az etikai kódexben a tehetségkutató részhez írva vagyon. Könnyes szemek, lealázott tehetségek, pökhendi zsűri, kemény kritikák és egyszer csak azon kapta magát a zenéhez közel álló, netán hozzáértő néző, hogy ejnye, elmondták a titkokat, ami a zenét zenévé teszi. Azon tudatalatti gondolatok fogalmazódtak meg a zsűri szájából, amit nagyközönség előtt tilos elmondani, mert ellehetetlenítik a befogadásra alkalmas közönség létezését is. Istenként pomádéztak azon zenészek, akik ugyanígy rettegnek ennek megszületésétől, mint a prédaként kitett énekes a szűk kis csillag közepén. Aztán egyszer csak bekövetkezett a káosz, a hétköznapi ember megfogalmazta, hogy mit gondol a zenéről, eldurrogtatott számára szépen csengő hangzatos szavakat, mint a modorosság, érzelgősség, prozódia, mondanivaló, színpadi jelenlét, intonáció, vibrato, staccato… sorolhatnám, mik nem forognak közkézen, szájon…

 Bemutatták, hogy egyszerű legényből, leányból faraghatnak sztárt, és mindeközben semmi más nem motiválta őket, csak a pénz, a pénz, a pénz…

De mivel az ember hajlamos gyenge immunrendszerrel elkapni bizonyos vírusokat, a fertőzöttség napról-napra terjedt, egyre nagyobb számban szedve áldozatait. A technikailag messzemenően nem megfelelő énekeseket úgy vonzotta a színpad lehetősége, az ismertség bódító fénye, hogy mindent félredobva rohantak a jövő megváltójának poklába, a média bűvkörébe. Ami levetkőztette, megrágcsálta és kidobta őket, ha már nem volt rájuk szükség. Ebben a nagy egészben megvolt mindenkinek a helye. Néhányan teljesítették ama feladatot, hogy a jónép otthon kellőképpen szórakozzon az exhibicionista őrülteken. Páran az elfogadható, de nem elég kategória „nyertesei” lettek, rájuk nem volt a továbbiakban szükség, a tévében sem kellett szerepelniük. Aztán a következő kategória, a vérrel teli énekesek, vagy a befizetett tagok, akikben van némi érdekesség, akár nemzetiségileg, egyéniségileg, vagy tehetségügyben, ők lettek a véres küzdelem áldozatai, ahol az egészséges versenyszellem nyomát sem lehetett látni, mindenki felvette a saját magára írt szerepét. Erről a „Kísérlet” című film jut eszembe mindig, pszichológus sógornőm szokta emlegetni, nem véletlen. Abban ugyanis pont ugyanez a felállás. Aki vesztesként van kategorizálva, az vesztes lesz. Aki győztesként, az győztes. Ehhez pedig nincsen köze a valóságnak, a tehetségnek, a megérdemeltségnek. Az leszel, akit csinálni akarnak belőled. Elhitetik, ha kell, hogy jobb vagy mindenkinél, és meggyőznek, ha szükséges, hogy nem vagy oda való. Te pedig mivel számodra ismeretlen környezetben mozogsz, és a játékot egy nagyon fontos dolog motivál- a pénz-, elhiszed, ha kell, ha nem.

 A Csillag Születik sztárja, Tabáni István által egy új korszakot tudhatunk ismét a magunkévá, az esetlen, kedves, barátságos ember sztárrá faragását. Ez a projekt egy hátborzongató játék, megértvén az ember művészi mivoltát a képein, festményein keresztül. Az internetes online oldal rajongói a magukénak érezhették a srácot, valamint a nézők tökéletes befolyásolása, hogy egy sztárnak ilyennek kell ma lennie, tökéletesen működött, hiszen nem tettek mást, csak kihasználták az emberek szeretetéhségét, amit István felé viseltettek. Nem mondom, ez volt a legügyesebb húzás, amit láttam eddig…

 Hogy mi következik? Valószínűleg ennek a folytatása. Könnyre, agyra, érzésre, eszmére kiélezett produkciók sokasága, ahol a gyomrunkban érezzük a hatást. Ha kell, felhergelnek, ha szükséges megnyugtatnak. Hatni fognak, az utolsókig elmenően, szem előtt nem tartva erkölcsöt, ha szükséges botrányt csiholnak…

Hogy közben mi fog változni? Semmi más, csak az, hogy sokan ennek az árnyoldalakkal teli világnak nem ellenségei, hanem rajongói lesznek. A munkanélkülivé vált emberek kedvenc szórakozása lesz a „próbáld ki magad sztárként” gyakorlása. Miközben az énektanárok (magánénekesek) csak gazdagszanak, a szegény kis zenészek éhen halnak. Mert hallgatóság nem akar már senki lenni, inkább aktív előadói szerepben tündökölni. Így tűnnek el majd a süllyesztőben a zenészek, akik kemény munka árán felverekedték magukat oda, ahonnan óriásit lehet esni.

A kikerült énekeseket nem hallgatni, hanem leénekelni akarja a „közönsége”, jobbnak lenni nála.  Mindez azért, mert kimaradt egy-két lecke, mert a médiában akarják megtanulni a házi feladatot, ahol pont azok a fontos dolgok nincsenek elmondva, ami egy zenészt zenésszé tesz. És mint tudjuk, az énekes is zenész.

 Nem fog számítani senkinek az, hogy a másik dalát lopja, elénekli. Meg sem említi majd vajon kié az érdem, ki a szerző, kinek a szájából vette ki. Mert nem érdekli majd, hogy azt a dalt, szöveget valakik megírták. Csak az a fontos, hogy neki jól álljon, az ő hangjával legyen a legjobb. Horváth Attila, Bereményi Géza (és sorolhatnám) szövegírók mehetnek a süllyesztőbe, mert ma már az sem szükséges, hogy egy dal magyarul hangozzon el, csupán az, hogy eladható legyen.

 Lehetne ezt a káosz-elméletet tovább fokozni, de szükségtelen. Félő, hogy bekövetkezik minden szava…

  Hát, nem is tudom...talán azért szeretem ennyire Dés zenéit, mert olyan, mint az élet. Nincsen túlmisztifikálva, agyonjátszva, széténekelve. Egyszerűen az életről szól, és széppé teszi a hétköznapi dolgokat. 

 Ennyi...

 Dés- Bereményi szerzemény. Hihetetlen mennyire kifejező ez a dalszöveg. "Tudd meg, elviszel most engem is.."

 Ezt nem lehet nem szeretni, ha megérti az ember miről is szól. :)

 És még mindig Dés László...kétféle verzióban. :)

Csató Mihály:

Válság, szélsőség, Karácsony

Az utóbbi egy, másfél évben az én életemet is, milliókkal együtt, erősen befolyásolta a válság. Beszélgetésekben, írásokban, illetve életem alakulásában is számtalanszor „szerephez jutott”. Miután több helyen is kifejtettem véleményemet, illetve az idők folyamán hallottam, olvastam hasznosítható gondolatokat, most megpróbálom ezeket valahogy összefoglalni. Persze, ez csak valamilyen „kocsmatudományos” szint, nálam képzettebb és okosabb emberek biztos tudnának javítani rajtuk, esetleg meg is cáfolják. Mégis, hátha valamire jó lesz.

A válságot egy helyen a magam részéről túlhitelezési válságnak neveztem, arra utalva, hogy a XX. század nagy válsága túltermelési válság volt. A gondolatmenetem, a magam pénzügyi képzettsége mellett, logikus volt.

Kezdjük a hitellel. Ismereteim szerint a hitel – illetve az ezzel foglalkozó szervezetek – célja, hogy tőkehiányos helyeken segítsék a tőke koncentrációját, amit aztán be lehet fektetni valamilyen produktív tevékenységbe, és így feltehetően majd profitot fog termelni a felvevőnek, jó esetben az ország fejlődéséhez is hozzájárul. A képlet egyszerű, egyesek odaadják meglévő, általuk megfelelően használni nem tudott pénzfeleslegüket másoknak, akik ígéretet tesznek, hogy, egy meghatározott idő után, többet adnak vissza. Ezután, az összegyűjtött pénzt az ezzel foglalkozók, lehetőleg megfelelő kockázatfelmérés után, továbbadják harmadik személyeknek, akik azt használni kívánják, de pillanatnyilag nem áll rendelkezésükre. E harmadik személyek szintén kötelezik magukat, hogy többet adnak vissza, ezért felelősséget vállalnak, sőt fedezetet biztosítanak.

Ez idáig rendben is van, mindaddig, amíg van mibe fektetni, vagy amíg a felelősség valóban fennáll. Azonban, ahogy egyre több hitel van kinn a piacon, vagy egyre többen kezdenek vele foglalkozni, illetve nem hitelképesek is felveszik, a rendszer felborul. Mivel a piac határai végesek, ahogy egyre több fejlesztés történik, úgy szűkül is. Ugyanakkor, mivel ez azért viszonylag jól is jövedelmezhet, egyre többen gondolhatják úgy, hogy foglalkoznak vele. Végezetül, azt nem árt figyelembe venni, hogy a hitel nem kisembereknek való, akik fizetésükből is éppen meg tudnak élni, nem valószínű, hogy egyhamar a kezükben lenne annyi pénz, ráadásul azt nem olyasmire költik, amiből pluszjövedelemhez jutnak, hanem beszerzik az egyébként elérhetetlen dolgokat – sokszor felesleges cikkeket.

Az egész rendszer alapvetően a bizalmon alapul(na), bár próbálnak biztonsági mechanizmusokat beépíteni. Azonban, mint sok más dolog manapság, mindez csupán értelmetlen adminisztrációban mutatkozik meg, melyet könnyen ki lehet játszani, és csupán arra jó, hogy baj esetén lehet lobogtatni a papírokat – ahogy lobogtatták is. Mert, amíg a hitelt intéző szervezeteknek, munkatársaiknak érdeke, hogy a hozzájuk betett pénzeket kihelyezzék, addig nem valószínű, hogy saját lehetőségeiket korlátoznák, és ne kínáljanak fel kiskapukat a saját maguk által felállított rendszerben.

Innentől megint elég egyszerűnek tűnik. A profit reményében egyre több pénzt fektetnek be, helyeznek ki, szinte már mindenre hitel van, plazmatévére, temetésre, autóra, lakásra, nagybevásárlásra, utazásra stb. Valamilyen szinten ez a fogyasztást is erősítheti, ami az államnak is pozitív mutatókat biztosíthat. Azonban, összességében hamis képet ad, mert sokszor a hitelből létrehozott cég, hitelből vett alapanyagokból készített termékét hitelre veszik meg. Egyszer kell buknia a rendszernek, és bukik minden.

Mondják, hogy így túl vagyunk a válságon, úgy túl vagyunk a válságon. Remélem, tévedek, de úgy gondolom, hogy ez messze nem igaz. Az első kör lement. Azonban, a most állásukat, akár egzisztenciájukat vesztők kikerültek a fogyasztásból, vagy jelentősen csökkent fogyasztásuk egyes területeken. Így újabb és újabb ágakra fog kihatni, főleg kis és közép szinten. A nagyvállalatok erősebb tartalékaikkal, a szükséges „racionalizálásokkal” megúszhatják, sőt, nyerhetnek is, mert átvehetik a tönkrementek helyét. Mindazonáltal, a piac szűkülni, fog, ahogy a hitelek piaca is – ebben valamelyest szerepet játszik a megcsappant bizalom is. Ennek egyik következménye, hogy a hitelpiacon nem lesznek szigorítások, sőt, mivel a pénzeket valahogy ki kell helyezni, esetleg elkezdődik egy irracionális verseny a felvevőkért, melyben ismét rossz eszközöket használhatnak.

Hogy ki volt a hibás, az szerintem elég világos. Az intézmények, amelyek a maguk által írt szabályokat játszották ki, aztán azok mögé bújtak. Az állam, amely nem képes megfelelő környezetet teremteni a gazdaság számára. És, végezetül harmadrészt felelős a hitel felvevője, aki nem mérlegelt eléggé. Persze, ahhoz egy kiszámítható jövőre is szükség lett volna. Jelen állás szerint, csak a harmadik csoportba tartozók fizettek.

A válság kapcsán sokszor felmerült az alaptézis: „válság idején megerősödnek a szélsőségek”. Ezt a politikai erők különböző módon próbálták felhasználni. Vannak, akik a civilizált embertől távolálló gondolatok felélesztésével igyekeznek hatalomhoz jutni. Mások e gondolatok felélesztésével akarnak kellő félelmet kelteni, hogy aztán védelmezőként léphessenek fel, és így jussanak hatalomhoz.

Többször átgondoltam ezt a problémát, majd egy érdekes gondolat jutott eszembe. Folyamatosan egy bizonyos válságra, és egy bizonyos következményre koncentrálunk. Azonban, ha végignézzük a történelmet, az bizonyos szemszögből válságok sorozata. Sorolhatnánk a példákat. A nagy francia forradalmat válság előzte meg. Valóban elszabadultak a szélsőségek, de az egész eseménysort a modern világ létrejöttének egyik legmeghatározóbb mozzanataként ünnepeljük. Ugyanígy válság előzte meg az angol polgári forradalmat, de 1848-at vagy a berlini fal lebontását is. Valószínű, hogy utóbbi esetben sem a mimózalelkű szobatudósok jártak az élen, mégis nemrég fényes ünnepség keretében emlékeztek meg róla.

Azaz, nem feledve, és mindig emlékezve, és emlékeztetve a XX. század nagy válságára, és a többé-kevésbé annak következtében hatalomra jutó emberellenes rendszerre, nem kell feltétlenül mindig abból kiindulni. Egy válság, a kilábalás eszközének megtalálása révén akár valami jót és újat is eredményezhet. Ne feledjük, hogy az Egyesült Államokban például a megoldás, a New Deal a mai napig pozitívan ható eredményeket hozott.

És hogy mi köze mindennek a Karácsonyhoz? Néhányszor már kifejtettem, mennyire tud irritálni a Karácsonyt megelőző időszak. Most még inkább, mert, hála és köszönet néhány gerincesnek mondott lénynek, a szokásosnál is nehezebben készülünk rá. Ezért, mikor egy közértben meghallottam a White Christmas-t, majd jött egy gyorsétteremben a Jingle Bells, már kezdtem úgy érezni, hogy a falnak megyek – hamarosan itt lesz a Feliz Navidad, a We wish you a Merry Christmas, és Mariah Carey meg az All I want for Christmas. Ráadásul, visszatérve az első témakörhöz, szinte minden második hirdetés, vagy még több, a hitelekkel foglalkozik, próbálja rátukmálni az emberekre, hogy megvehessenek adott esetben teljesen felesleges dolgokat. Szerencsére, rám ez most nincs különös hatással. Mert, amire igazán szükségem lenne, azt nem lehet Karácsonyra megvenni, még hitelből sem. Ugyanakkor, tulajdonképpen elégedett lehetek, mert különösebb felfokozott vágyak nélkül várhatom az Ünnepeket. Nem is szeretnék mást, csupán némi kis pihenést, nyugalmat és békességet.

  A lányommal már többször néztünk egy jó kis filmet, melynek címe: Kisanyám, avagy mostantól minden más. Azt mondta a gyermekem, hogy többek között azért szereti ezt a filmet, mert nagyon jó zenék vannak benne. Így aztán képes volt a hosszú stáblistát végigkémlelni, hogy megtudja az előadó nevét, aki a kedvenc dalt énekli. Meglett...Ő az. Dana Glover. 

 Nekem is megdobbant a szívem. Szeretem az ilyen karizmatikus előadókat... 

:)

 Voga-Turnovszki : Kürtöskalács

"Az élet egy nagy kürtöskalács :
Középen a semmi körül ott a máz.
Kalácsból tudom jól, hogy
Nekünk csak a lyuk marad...
Barátom,  hát kürtőztesd magad!"

 Ej, de szépen mondták! 

:)

Csató Mihály:

A H1N1 és a politika

(majdnem hiteles dokumentumregény)

            Elsőként értesítjük olvasóinkat a szenzációról. A híresztelések igazak voltak. Az újtípusú influenza nem véletlenül jelent meg, és az oltások sincsenek teljesen rendben.

            A Fideszhez közelálló kutatók jelentették, hogy a beoltottak jelentős hányada baloldali fórumokat kezdett látogatni, a közvélemény-kutatásokon az MSZP-t jelölte meg azon pártként, amelyre szavazna, egy részük pedig felvételét kérte a szocialisták szervezeteibe. E források hangsúlyozták azt is, hogy a járvány tulajdonképpen jól jött a kormánynak, mert eltereli a figyelmet sok problémáról. Állítólag, egyes ártalmatlanított vírusok MSZP-s szervezetek tagjai voltak. Végezetül, a Fidesz képviselői közölték, hogy a kormány nem képes úrrá lenni a helyzeten, ezzel is igazolva alkalmatlanságát, holott ők mindent megtesznek, hogy segítsék e közérdekű kérdésben.

            Még súlyosabb vádakkal álltak elő a Jobbik soraihoz tartozó személyek. Szerintük egyértelmű bizonyítékok vannak, hogy a beoltottak Kohnra, Grünre és Weiszre változtatták nevüket, majd magyar termőföldek felvásárlásába kezdtek. Éber Jobbik szimpatizánsok azt jelentették, hogy a korábbi évekhez képest jóval nagyobb számú hanukai menóra készül az országban.

            A Kereszténydemokrata Néppárt is bejelentést tett, miszerint teljesen egyértelmű, hogy a vírusok antiklerikális, kommunista elemek. Mint mondták, számos transzparenst fedeztek fel vírusoknál, melyen Nietzschét idézték: „Isten meghalt”. Kiegészítve azzal: „H1N1-et kapott”.

            A Magyar Demokrata Fórum kijelentette, hogy ők továbbra is a nyugodt erő, és nem hajlandók aljas játszmákban részt venni. Mint mondták, szólítsák az ellenfelek vírusok milliárdjait az urnákhoz, az MDF úgyis át fog csúszni 5%-on.

            A Magyar Szocialista Párt szerint a politikai jelleget mutatja, hogy a Fidesz még mindig nem határolódott el a vírusoktól. Azt is megállapították, hogy a vírusok kopaszok, zavarkeltőek, és szeretik a narancsot. Felszólították a Fidesz vezetőit, hogy záros határidőn belül tegyék meg a szükséges lépéseket ebben az ügyben, vagy pedig álljanak végre nyíltan a szavazók elé.

            A Szabad Demokraták Szövetsége biztos forrásból származó információk alapján azt közölte, hogy a vírusok támadáskor kettőskereszt alakot vesznek fel, egyébként Árpádsávos kitűzőik vannak, illetve rasszisták. Felsőbb és alsóbbrendű vírusokat különböztetnek meg sejthártyaszínük alapján.

            Nyilatkozataiban mindegyik párt kijelentette, hogy csak a jószándék vezérli, a kialakult helyzetet eszébe nem jutna saját céljaira felhasználni a közérdek ellenében, az ilyen máskor sem merült fel bennük.

1831 júliusa, augusztusa folyamán, a lengyel-orosz hadszíntérről behozott kolera járványt idézett elő hazánk akkori területein. A járvánnyal szemben érvénybe léptetett vesztegzár miatt parasztfelkelés bontakozott ki az ország északkeleti részében. Persze, az egy fejletlenebb kor, fejletlenebb rendszer, és műveletlenebb emberek voltak.

 Az előadó nem tudom ki, az biztos, hogy Voga János nóta. Ma hallottam fél füllel a 6 Órai Teában, kár, hogy nem adták le végig. 

 A youtube-on ezt a verziót találtam, nagyon megtetszett. Körülbelül le is írja az állapotomat, úgyhogy most ezt fogom fújni folyamatosan, gyakorolván a leckét: 

- hogyan is kell röhögni a problémákon?

 Holnap ismét történész barátom írását teszem ki, ez nem lesz ritka az elkövetkezendő időben. :) Megmutatkozik a másik, a vicces, kritikus-cinikus oldaláról is. Én élveztem az "összeesküvés-elméletét"!

Csató Mihály:

Húsz éves a „demokrácia”

Volt egy tréfás mondás még talán az átkosban. Eszerint a kapitalizmusból a kapitalizmusba a legrövidebb út a kommunizmus. Jelen állás szerint, lassan elmondhatjuk, hogy a „kommunizmusból” a „kommunizmusba” való legrövidebb út a „polgári demokrácia”. Kevesen tettek annyit a Kádár-rendszer legitimálásáért, mint az elmúlt húsz év vezetői.

Ünneplünk, megemlékezünk, újrabontjuk a berlini falat. Eltelt húsz év, felnőtté vált a „demokráciánk”. Azonban, e húsz év után elmondhatjuk azt is, hogy van az „elméleti demokrácia”, meg a „gyakorlati demokrácia”.

Húsz év, mérleget lehet vonni. A legjobb azonban az lenne, ha kinőnénk a gyermekbetegségeket.

A Kádár-rendszerre nagyon-nagyon sokan gondolnak nosztalgiával. Nem volt plazma TV, mobiltelefon, utazások Tunéziába, de volt rend, volt pénz a kultúrára, az egészségügyre, volt munkahely, nem voltak luxuscikkek, de ami volt, az mindenkinek elérhető volt. Ami nem, arra nem is nagyon vágytunk. Nem volt szólásszabadság, de talán mégis őszintébben lehetett sokszor beszélni. Az ember tudott a sorok között olvasni, és tudta, hol, mit mondhat. Ma van szólásszabadság – annak, akinek van pénze, hatalma, kapcsolatai. Annak, aki ismeri a kiskapukat. De jaj annak, aki mindebben járatlan. Manapság nem az a baj, ha valami rossz, hanem, ha olyasvalaki mondja azt ki, aki ehhez túl kicsi.

A társadalom viszonylag nagy része nagyjából azonos szinten élt, bár akkor is megvoltak a kivételezettebbek. Manapság a társadalom a totális szétesés szintjén van. Egy politikai-gazdasági-közéleti „vezető réteg”, vagy legalábbis magukat annak tartó emberek állnak felül. Őket követi klientúrájuk, akik tőlük függenek. Ezután jön a társadalom nagyobb része, mely egyre inkább szakad le az előzőktől. Ennek ellenére még köztük is vannak, aki kitartanak az elmúlt húsz évben kialakított politikai rendszer mellett. Ők az elkötelezettebbek, könnyebben mozgósíthatók, esetleg az érdekérvényesítésüket szavazataik „eladásával” biztosítani kívánók. A társadalom növekvő része azonban egyre jobban kiábrándul a politikából, és elfordul a közélettől. Igaz, ez csak jó azoknak, akik mindebből nyerészkednek.

Vannak szabad választások, melyeken lehet választani a rossz, meg a rosszabb között. Egy új pártot fel kell építeni. Ahhoz tőke kell, kapcsolatok, elköteleződés valamerre.

Mert hát a korrupció hatalmas méreteket ölt. Az átlagember számára elképzelhetetlen összegek cserélhetnek gazdát.

A protekció működik. Egy ember manapság a legritkább esetben talál munkát ismeretség nélkül. Igaz, hogy ennek számos káros következménye van, mert a háztartásbeli múzeumot igazgat, a bölcsész pénzügyes lesz, a közgazdász informatikus. Mondhatnánk, hogy semmi nem változott az előző rendszer óta, de igazából ez nem az előző rendszer sajátossága. Ez körülbelül a XIX. századi Magyarország. Csak most jön elő igazán.

Van jogbiztonság. Ugyan. A jogalkotás inkább joghézagalkotás. Törvényhozás helyett kiskapuk gyártása. Aranybánya az ügyes ügyvédeknek. Perek húzódnak évekig, vagy éppen tudni lehet előre, mi lesz a végük. Mert a demokrácia alkotópillérei, a törvényhozó, a bírói és a végrehajtói hatalom egyaránt át van politizálva. Különválásuk már elég régóta nem valósul meg.

Van közbiztonság. Dehogy. Hogy ne legyünk rendőrállam, átestek a ló túlsó oldalára. A rendőrségről ma valószínűleg az az általános nézet, hogy korrupt, nem kis mértékben összefonódott az alvilággal, és alapvetően nem áll helyzete magaslatán. Igaz, a „vezetők” ennek érdekében is mindent megtettek, kivették kezükből az eszközöket, a protekció és a politika azt is elérte. A tisztelet minimális, ugyanakkor előfordulhat az, hogy egy rendőrség szomszédjában fényes nappal bankot rabolnak.

Oktatás? A régi nem volt jó. Azt mondták. Elvették az iskolák lehetőségeit, hogy valamilyen fegyelmet tartsanak, hihetetlen mértékben aláásták a tanárok, és egyáltalán a tanári pálya tekintélyét. Nem képesek felfogni, hogy az oktatás nem kidobott pénz, a következő nemzedéket kell kinevelni, amely majd fenntartja az államot. Persze, aki össze akarja lopni magát, annak mindegy. Sőt, jobb is, ha olyan nemzedékek jönnek ki az iskolapadból, akik nem tudnak kettőig számolni.

Adjunk szabadságot! Kényelmes jelszó. Csak az embereket meg is kell tanítani, hogy a nagy szabadságot értelmesen használják fel. Persze, egyből van mentség is, lehet mondani, hogy mi megadtuk nekik a döntés lehetőségét. Mi nem vagyunk felelősek.

Persze, aki drága magániskolába járathatja gyerekét, vagy éppen külföldre, azt mit érdekli a kerületi általános iskola?

Nincs „normális” ideológia a gyerekek, fiatalok számára. Nincs jövőkép, maximum, hogy kimennek külföldre, megnyernek egy tehetségkutatót, vagy levetkőznek egy magazinnak. Nem fordítanak figyelmet a megfelelő iskolán kívüli sportolási, készségfejlesztő és egyéb tevékenységekre. „Szabadon” kallódhatnak, és, ha valami rosszat tesznek, akkor, adott esetben, keményen lecsapnak rájuk.

Ahogy nincs törődve a gyerekekkel, fiatalokkal, úgy az öregekkel sem. Meghosszabbítjuk az életüket mindenféle gyógyszerekkel. Csak éppen az már sokszor nem élet. Nincs idő rájuk, kellemetlen hallgatni a panaszaikat, nyavalyáikat, sokszor egyenesen a szemükbe vágják, hogy ők már csak terhek. Így, nem az életüket hosszabbítjuk meg, hanem csak az életük hosszát.

Az eddig leírtakhoz kapcsolódik egy óriási bürokrácia, ígéretek a kisebb államra, aminek folyton csak az ellenkezője történik. Feladatukat el nem látó látszathivatalok mindenféle, nehezen követhető háttérintézmények. Agyonbonyolított adórendszer. Az APEH ma Magyarországon nem azért van, hogy valamilyen módon felügyelje a normális adózást. Ugyan. Ez egy össznépi fogócska. Az APEH tudja, hogy az emberek csalnak. Az emberek tudják, hogy az APEH tudja. A küzdelem azon megy, mit tudnak bebizonyítani. Ha akarják, biztos találnak hibát, amiért lehet büntetni, rajtuk múlik, mennyiért. Ha nagyon üres az államkassza, vagy választásokra készülődnek, akkor nagyon.

A csalás, lopás, „okosban” való megoldás mindennapos. Sikeresen ránevelték az embereket. Valahol joggal mondhatják, ha a nagyoknak százmilliókkal, milliárdokkal szabad csalni, akkor őket miért piszkálják tíz-, esetleg százezrekért. Manapság már arra néznek valószínűleg furcsán, aki valamit szabályosan szeretne elintézni. Nem ártana elgondolkozni, hogy ezzel egymást is megkárosítjuk. Mert ma valamit megúszunk „okosban”, de holnap valamit a mi kárunkra csinálhatnak „okosban”.

A munkamorál csak romlott. Ma Magyarországon, tapasztalatom szerint, az az általános nézet, hogy nem az a fontos, valami jól működik vagy rosszul, hanem az, hogy úgy tűnjön, mintha működne. Sajnos rendszeres az a mentalitás, hogy, hiába menne valami 100%-os odafigyeléssel, vagy esetleg egy kis plusz erőfeszítéssel jobban, inkább befektetnek 75, 50%-ot, vagy annyit sem, mert úgyis elmegy, aztán majd csak lesz valahogy. Sokszor érthetetlen, hogy emberek ott ülnek munkahelyeken, és még véletlenül sem jut eszükbe, hogy akkor már valami értelmeset is tehetnének.

Hihetetlen nagy az agresszió, a frusztráció, a csüggedtség. Az egyre nagyobb létbizonytalanság. A régi egy hamis világ volt? A mostani valódi? Ömlesztik az emberekre a hitelt, mindenhonnan azt sugallják, hogy vegyen fel, csak vegyen fel, aztán meg ártatlanul néznek, hogy ők nem tehetnek róla, hogy egyesek nem tudnak fizetni. Ehhez még hozzájárul egy hihetetlen propaganda, és a fogyasztói társadalom sulykolása. Nem élet az élet, ha nem a legmodernebb az ember mobiltelefonja, nem a legújabb terepjáróval furikázik a sarki közértbe és nem a bevásárlóközpontok rendszeres látogatója. Utóbbi nagyjából olyan program lett, mint régen egy színház vagy mozi – de a kultúrára nincs pénz.

Azt mondják a Kádár-rendszer illúzió volt. Azt az életszínvonalat fenn kellett tartani, és ezért egyre jobban eladósodtunk. Most akkor mi van?

Jövőkép, ideológia? Csillagok születnek, mega-, giga, terasztárok kerülnek elő. Tanulás, munka? Ugyan. Majd apuka, apuka ismerőse, üzlettársa segít. Etika, erkölcs? Az nem jövedelmező. Címlapsztori biztos nem lesz belőle.

Sikerült a politikai életet hihetetlenül alacsony szintre süllyeszteni. Sikerült az antiszemitizmust, rasszizmust, szélsőségeket ismét a napi politikába beemelni. Olyan indulatokat gerjeszteni, amire nincs szükség.

Oda-vissza egymásra uszított csoportok. Az aktív dolgozót a nyugdíjasra, a közalkalmazottat a vállalkozóra, a kisebbséget a többségre. Minél nagyobb a társadalom megosztottsága, annál könnyebb elkerülni, hogy felügyelje „vezetőit”.

Ráadásul, e „vezetők” sokszor már köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Még ha jót is akarnának, ha van ilyen egyáltalán, fogalmuk nincs a mindennapi ember problémáiról. Nincsenek valódi megoldások, és így nincs is rá lehetőség. Sokszor, a szándék is hiányzik. Felületi kezelések vannak, időnként, amik viszont nem elegendők a bajok megoldására, mindössze leplezésükre. A lepel alatt azonban csak nőnek.

Némileg szimbolikus az, ami a Danubius és a Sláger Rádióval történt. Ez az egész komédia ismét azt bizonyította, mennyire nem érdekli ezeket a „vezetőket” az átlagember, a „szavazó”. Valahol úgy döntöttek, hogy ez lesz, és kész. Kimehetnek ezrek, tízezrek, százezrek az utcára. Kit érdekel? Ők így döntöttek. És, inkább tönkretesznek valamit, de ha ők úgy akarják, az úgy lesz.

Emlékeim szerint, a Danubius Rádió annak idején egy szelet nyugat volt, a változás szele. Most vége. Húsz éves lett a demokrácia. Sok szép dologban hittek, hittünk akkor, sok szép dolgot elhitettek velünk. E szép dolgok is eltűntek útközben.

Egy tanárom mondogatta az egyetemen, hogy ez nem demokrácia, hanem democsokrácia. Akkoriban úgy gondoltam, túl borúsan látja. Ma úgy vélem, talán igaza volt.

Lehet, hogy mára én lettem túlságosan borúlátó. Minden a legnagyobb rendben. Nincs mit senkinek a szemére vetni, nem kell semmiért senkinek vállalni a felelősséget – nem is vállalják, ahogy soha nem is szokták – és nem kellene senkinek lelépnie már a porondról. Mondjuk az elmúlt húsz év „vezetőinek”. Ha lenne bennük még egy kis gerinc, bevallanák, hogy ezt nagyon elrontották, és eltűnnének szépen, csendben. Erre azonban vajmi kevés az esély. Játsszák tovább a politikai komédiát, mindenki hibás, csak ők nem, mindenki hazudik, csak ők nem.

Így, amíg nagyobb társadalmi összefogásra nincs esély, sok változtatás nem valószínű. Egyénileg, esetleg, megpróbálkozhatunk. Mert, az egyén is felelős. Megfelelő vezető híján felmentheti magát, de nem lehet mindent csak a vezetőktől várni. Valahol ez mentegetőzés is. Ha igazi demokráciát szeretnénk nekünk is úgy kéne viselkedni.

Mindennapjainkban azonban közönyösek vagyunk szűkebb környezetünkben is egymás iránt. Ami a másé, az pusztulhat, tönkremehet, elromolhat, arra nem kell vigyázni, odafigyelni. Ha a másik emberről úgy véljük, utunkban van, akkor fellökjük, letapossuk, leszorítjuk. Eszünkbe nem jut, hogy mi lassítsunk, szépen, türelmesen megkerüljük, vagy, ha valamiért akadályozva van, segítsünk neki. Ha valaki más ügyét intézzük, azt közel nem olyan körültekintéssel tesszük, mintha a sajátunké lenne – hacsak érdekünk nem fűződik hozzá. Ha viszont a mi ügyünkről van szó, akkor akár vérre menő vitákra is hajlandóak vagyunk, elmegyünk bárkihez, mert az a legfontosabb.

Nem figyelünk oda egymásra, ha valaki bajban van, általában felmentjük magunkat. Sajnos, mindezeket alátámasztja, hogy sokan visszaéltek az elmúlt években a jóindulattal, és továbbra is visszaélnek. Ilyenkor azt mondjuk, hogy mit zaklatnak minket, nekünk is megvan a magunk baja, rajtunk sem segít senki. Segítsen rajtuk, akinek módjában áll. Rá kell jönnünk, hogy az, akinek módjában állna, nem azért jutott abba a pozícióba, mert ő másokon segít.

Mi is folyton a kiskapukat keressük, a nekünk nem tetsző szabályok áthágásának lehetőségét – néha már abnormális mértékben. Gyűjtjük a kapcsolatokat, hogy melyik ismerős mire lehet majdan jó. Szinte zsigeri szinten van emberekben, hogy felfelé nyal, oldalra könyököl, lefelé tapos. Azokkal szemben vagyunk kemények, akiket gyengébbnek vélünk, és rajtuk töltünk ki minden frusztrációt, amit a felettünk állóktól eltűrt dolgok és saját seggnyalásunk okoz. Ott mondjuk meg a magunkét, ahol, úgy véljük, nem árthat. Gyávává, hazuggá, kétszínűvé váltunk.

Magyarországról gyakran állítjuk, hogy valamiféle kulturális küldetése van a régióban, valami felsőbbrendűséget képvisel. A fentiek alapján ez különösebben nem mondható el. Persze, lehet azt válaszolni, hogy farkastörvények uralkodnak, és nekünk is farkasok módjára kell viselkedni. Viszont a farkasok is falkában élnek, aminek belső rendjét szigorú szabályok uralják. A bukott vezető pedig ritkán marad a helyén, vagy megy át más falkát vezetni.

A változások elindításához nekünk is el kellene végre gondolkozni. Valóban farkasok, netán egyszerű vírusok vagyunk, vagy esetleg embernek lenni több, mint az állati létet „magasabb színvonalon” élni? Nem csak arról van szó, hogy az evés, ivás, szaporodás tevékenységéhez mi nagyobb körítést adunk? Esetleg a tudatunk, hogy képesek vagyunk alkotni, értékeket teremteni, és dönteni, mindezek felé emel minket? Eldönthetjük, hogy mi szeretnénk-e valamivel hozzájárulni a körülöttünk lévő világ alakításához, remélhetőleg jó irányba. Nem kötelező. Mentség mindig lesz, és mindig lehet majd másokra mutogatni. Kell talán némi bátorság is, hogy szakítsunk a beidegződésekkel, mert nincs garancia, hogy mások is így tesznek.

Maradhat minden a „régiben” is. Acsarkodhatunk egymásra, hogy a másik milyen hülye, hogy erre vagy arra szavaz, vagy éppen fennkölten kivonulhatunk, hogy mi nem piszkoljuk be mindezzel a kezünket, tartjuk a távolságot. Fel lehet lökni, el lehet taposni, nyomni, aki gyengébb nálunk, és utunkba kerül, majd panaszkodni, ha egy erősebb teszi velünk. Beszélgethetünk a példamutatás hiányáról, hevesen mutogatva másokra. Panaszkodhatunk a kultúra hanyatlásáról, miközben megnézünk, megveszünk minden szemetet. Hivatkozhatunk a farkastörvényekre, csak ne felejtsük el azt, mikor a falka hierarchiájának legaljára kerülünk.

A vírustól, a farkastól az embert az különbözteti meg, igaz, ez csak az én véleményem, hogy van lehetősége dönteni. Csak élnie kell e lehetősséggel. Most erre nagy szükség lenne.

Döntsön:

Magyarország. Ön így szereti?